2015-ben jelent meg először az Athenaeum Kiadó gondozásában Bíró Szabolcs Anjouk sorozatának első kötete, a Liliom és vér, mely egy történelmi lovagregény, ami a 14. századba repít minket vissza - nekem pedig ismét abszolút kedvencem lett!

Fülszöveg

1321. Bátor Attila egykor templomos lovag volt, a király első embere, aki ott küzdött az Anjou-lobogó alatt, vérét hullajtva az akkor felemelkedő dinasztiáért. Az évek során legendás harcossá vált, ám a sorsdöntő rozgonyi csata után szögre akasztotta kardját, hogy családjával békés életet élhessen – távol a királyi udvartól, messze minden csatamezőtől. Egy forró tavaszi napon azonban minden megváltozik: királyi küldöttség érkezik a szlavóniai birtokra, hogy csaknem egy évtized után ismét hadba hívja a lovagot. Csák Máté, a Felvidék hadura, az Anjou-ház legnagyobb ellensége meghalt, s itt az idő, hogy huszonnyolc várát és teljes tartományát elfoglalják, egykori alattvalóit a király hűségére térítsék. Attila nem tehet mást, újból vasba öltözik, hogy a királyi bandérium hadnagyaként induljon az északi hadjáratra – ezzel pedig nemcsak egy új korszak, hanem bonyodalmak egész sora is kezdetét veszi. Míg a királyi had a Csákok földjét dúlja, addig Dubicában sötét fellegek gyülekeznek a Bátor család feje felett. A lángok felcsapnak, és úgy tűnik, a tűz sosem hunyhat ki…

Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regényfolyamának lapjain valós és fiktív szereplők, urak és szolgák, királyok és katonák sorsa fonódik össze, és alakul Isten vagy a végzet akarata szerint. A sorozat nyitó kötete a XIV. század első negyedéről, az Anjou-kori Magyar Királyságról mesél – egy távoli, vadregényes, egyszerre dicsőséges és vérben fürdő korról, melyben még számított az adott szó, a becsületnek súlya volt, az emberéletet pedig egészen más áron mérték.

Ami Rozgony mellett történt, csak a kezdet volt.

Bíró Szabolcs munkásságát már jó ideje figyelemmel kísérem, önálló köteteivel engem abszolút megvett magának, így itt volt az ideje, hogy belekezdjek végre történelmi regényfolyamába, az Anjouk sorozatba is - főleg, hogy a Non nobis Domine-vel Szabolcs az egyik kedvenc magyar szerzőmmé, Bátor Attila pedig kedvenc szereplőmmé is vált! Ez a 15 részesre tervezett sorozat egyébként 5 trilógiára is oszlik, melyből eddig 9 rész, azaz 3 befejezett trilógia látott napvilágot - a Liliom és vér így tehát nem csak az Anjouk sorozat, de Bátor Attila bosszútrilógiájának első kötete is egyben.

A Non nobis Domine az Anjouk előzménye, de annak ismerete nélkül is abszolút érthető és olvasható a sorozat!

Történetünk egy kis visszatekintést követően 1321-ben, a rozgonyi csata után 9 évvel veszi fel a fonalat, ahol a liliomos lovag dubicai birtokára nem várt vendégek érkeznek, ezzel teljesen felforgatva Bátor Attila nyugodt, majorsági életét - sokkal kegyetlenebbül és könyörtelenebbül, mint azt elsőre gondolnánk...

A kötet minden egyes sorából érződik a korhűség, melyet az író aprólékos és részletgazdag leírásai tesznek teljessé; legyen szó ételről, szokásokról, fegyverekről vagy ruházatról. Az olvasó az események részesévé válik; érzi a csata izgalmát, a lakomák illatát, az ecetes bor savasságát, a frissen sült szalonna ízét, a vér és a füst szagát, a kardok, buzogányok és szablyák súlyát, a támadó ezredek keltette lódobogást, a kővetők és ostromgépek becsapódását, a háború minden ízét, szagát és dallamát...

Megismerhetjük többek közt Attila fiát, Szilárdot; két kis rosszcsont apródját; Csepkét és Kurtát; Lack fia Istvánt, a királyi bandérium székely gyalogosainak kapitányát; Gutkeled Miklóst és sikeres felvidéki hadjáratát; és megtudhatjuk azt is, mi lett Lászlóval, a liliomos lovag fegyvernökével a lovaggá ütése után. Részt vehetünk Csák Mátyus birodalmának felszámolásában; részesei lehetünk Tapolcsány, Léva és Trencsén ostromának és láthatjuk Mátyusfölde urainak behódolását is.

- (...) hogy mindenütt aranyliliomok sarjadjanak, előbb vérrel kell megöntöznünk a mezőt.

Összességében egy lebilincselő, gyönyörűen, gördülékenyen és olvasmányosan megírt, humorral fűszerezett korrajz, ami beszippant és nem ereszt, míg a végére nem érsz. Hiába lélekfacsaró, hiába ádáz és könyörtelen néha, odaszegez a lapokhoz Bátor Attila élete és Magyarhon véres múltja, Te pedig csak még többet és többet akarsz belőle...

Kedvenc lett!
5/5

Sásdi Tamás véleményét a kötetről itt olvashatjátok!

2024-ben jelent meg a Smaragd Kiadó gondozásában Császi Zsüliet negyedik regénye, Áron és Nelli kalandjainak folytatása: az Örök kísértés, mely az előző három kötethez képest 9 évvel később veszi fel a fonalat az események láncolatában...

Köszönöm az írónőnek  itt is a kötetet és a lehetőséget!

Fülszöveg

– És a második felvonás még tele lesz izgalmas táncokkal. Tudod, melyik Bella kedvenc része?
– A Cukortündér tánca, tudom – villantott fülig érő mosolyt, közben meredten bámulta a színpadi látványt. – Mindig elmondja, hogy egy nap ő szeretné eljátszani.
– El is fogja.

Mennyi őszinte szeretetnek és szerelemnek lehet hely egy férfi szívében? Áron a kislánya, Bella születése óta úgy érzi, hogy az életükbe csöppent angyalka minden korábbi ürességet tökéletesen kitöltött a lelkében. Azt is, amit esetleg élete szerelmének, Nellinek nem sikerült. Hiába lett ez a végzet asszonya a férfi létének másik fele, egy teljes egészet csak hárman alkotnak.

Áron elmondhatatlanul boldog ebben az idilli családban, meg sem fordult a fejében, hogy vannak még olyan sötét szegletei korábbi életének, amik utolérhetik. Éppen ezért éri annyira váratlanul egy sötét hangvételű üzenet. A kijelzőt bámulva azon tépelődik, vajon elfelejtheti-e ezt, vagy oda üt majd ez a temetetlen múlt, ahol a legjobban fáj.

 A kísértés örök…

Aki olvasta a véleményeim Zsüliet könyveiről az tudja, hogy az első három részt nagyon szerettem, ez viszont sajnos nagyon nehezen indult be nálam. Nagyjából a kötet feléig nem igazán történt semmi, betekinthettünk Áron és Nelli életébe, megismerhettük a kis cserfes Bellát, visszatekinthettünk néhány pillanatra szereplőink múltjába - de ezek sajnálatos módon számomra nem vitték előre a cselekményszálat, sőt eléggé visszavetettek olvasás közben. Az eddigi könyvei és a fülszöveg alapján én hiányoltam azt az egész köteten át tartó krimis, sötét múltas izgalmat, az események pörgését, a magával ragadó történetvezetést, amit Zsüliettől eddig megszoktam - és amit a regény második felében szerencsére végül abszolút meg is kaptam; a sors kezének és Balázs felbukkanásának hála...

A szálak összefonódásával, Áron múltjának és a Nemzetbiztonság nyomozójának előtérbe kerülésével megérkezett az az izgalom és pörgés, ami miatt az írónő könyveit megszerettem; és innentől már ugyanúgy beszippantott a sztori, mint az előzőekben! 

 Az igazán nagy csodákra olykor sokáig és végtelen türelemmel kell várni. Csendben. És csak akkor kapod meg, ha készen állsz rá. Nem görcsölsz érte, mert tudod, hogy megérdemled. De képes vagy porig is égni érte, ha kell.

Zsüliet általam kedvelt képies és gördülékeny írásmódja a kötet második felében már abszolút jelen volt, a karakterei validak, a cselekmény jól felépített volt. Az események itt már haladtak és néhány számomra hihetetlenebb momentumon kívül logikusak és következesek is voltak. A szerzőtől már megszokott sorok közötti mélyebb gondolatok átjöttek, a szereplők közötti érzelmek és érzések hitelesek, hibáik és tévedéseik emberiek, döntéseik reálisak voltak.

Ez sajnos nem lett az én könyvem, de maximálisan pozitív érzésekkel fogok belekezdeni az írónő legújabb regényébe, az Elvarratlan szálakba, ami már a polcomon vár és szintén egy izgalmas történetnek ígérkezik!
Aki szerette Nelli és Áron eddigi kalandjait, mindenképpen olvassa el ezt a kötetet is!

3/5

A szerző köteteit beszerezhetitek:

https://smaragdkiado.hu/termekkategoria/konyv/csaszi-zsuliet/

Szeptember 15-én jelenik meg Fritsi Péter: Paraf(r)ázis c. kötete a Szülőföld Kiadó gondozásában, melyben a szerző a novelláit és az egyperceseit gyűjtötte össze egy csokorba. Peti összes regényét olvastam és nagyon szerettem, így örömmel fogadtam az ismételt megkeresést, amit itt is nagyon köszönök!

Fülszöveg

Aztán valaki otthagyott egy csecsemőt.
Egy darabig sírt, majd elhallgatott.
Eggyé vált a többi fölösleges holmival, elvégre nem kellett senkinek.

– […] Addig ütötték és rugdosták a földön, amíg bele nem halt. Később aztán egy üstben vizet melegítettek, és addig főzték benne a testrészeit, míg le nem mállott róluk a hús. A csontjait porrá őrölték, és a malterba keverték, és ezután másnap nem rombolta le semmi, amit előzőleg fölhúztak.

– Mindig eljöttök, hogy halljátok a történet végét – […].

2025-ben jelent meg a Cser Kiadó gondozásában Dorosz Dávid: Mindenki lelép c. kötete, mely engem a fülszövegével vett meg magának - a tihanyi kiruccanásunk pedig tökéletes alkalom volt arra, hogy gyorsan bele is kezdjek; és ugyan nem teljesen azt kaptam, amit vártam, de abszolút pozitív olvasmányélményt nyújtott!

Köszönöm szépen a Cser Kiadónak a megkeresést és a bizalmat!

Fülszöveg

Baráti társaság. Luxusvilla a Balaton felett. Egy hétvége, amely mindent megváltoztat.

Ádám villájában minden adott egy tökéletes hétvégéhez: régi egyetemi csapat gyűlik össze a Londonból hazatérő Ági negyvenedik születésnapjára. De már semmi sem olyan, mint régen. A hazugságok és a múlt árnyékai gyorsan felszínre törnek.

Az ártatlan ünneplés vasárnap hajnalra tragédiába fordul: egy holttest hever a parton. Ferinek, a traumáival küzdő nyomozónak alig néhány órája van kiderítenie az igazságot, mielőtt az ügyet eltussolják. Ki az, aki bármire képes, hogy a titkai ne kerüljenek napvilágra?

MINDENKI megváltozott. A hatalomtól. A pénztől. A félelemtől.

MINDENKI játszik. Szerepeket. Játszmákat. Egymás ellen és egymásnak.

MINDENKI hazudik. A világnak. A barátainak. Önmagának.

MINDENKI fél. Hogy mit tudnak róla. Hogy mi derülhet még ki.

MINDENKI menekül. A döntései elől. A tettei elől. Önmagától.

MINDENKI LELÉP

 Most, hogy újra együtt vagyunk így hatan, nagyító alá rakott kis organizmus a csapat, sokkal jobban kijönnek az elmúlt tizenvalahány év változásai.

A fülszöveg, illetve a krimi és thriller címkék miatt én egy nyomozós, "hideglelős" sztorira számítottam; mindeközben viszont egy (jobb szó híján) lélektani-szociális drámát kaptam, ami kicsit talán túlzó, kicsit talán groteszk, de mindenképpen valóságos - én pedig nagyon szeretem a társadalmi kórképeket...

Ennek a regénynek számomra nem a cselekménye volt az, ami főként előrevitte a történetet; hanem a karakterek belső világa, érzései, motivációi és a közöttük lévő dinamika. Az eseményeket egy hat fős baráti társaság és egy gyilkossági nyomozó szemszögein keresztül követhetjük nyomon, akik szinte kivétel nélkül hordoznak magukban olyan vélt vagy valós traumákat, melyek erősen rányomták bélyegüket jellemükre, viselkedésmódjukra és hozzáállásukra - önmagukhoz és másokhoz is...

Míg apránként összerakjuk a szombat éjjeli dorbézolás történéseit és következményeit; egy elég tűpontos társadalmi látleletet kaphatunk kis hazánk valóságáról; melyben többek közt szerepet kap a családon belüli erőszak, a homoszexualitás, az örökölt családi minták, az etnikai hovatartozás, a kötelékeinktől való elszakadás, a bizonyítási vágy, és központi kérdésként Magyarország elhagyása is. A szereplők egymással és másokkal való viselkedése, illetve az a társadalmi bánásmód, mellyel szembe kell nézniük (előítéletesség, beskatulyázás, önmaguk megtagadása) sajnos egy nagyon is valós és nagyon is súlyos probléma; amiről véleményem szerint nem lehet eleget beszélni - mégis sok esetben tabuként kezeljük...

 Az alkohol emlegetése, mint ezeréves, mindent megoldó magyar problémakezelés. A szociológusoknak ezt kellene kutatniuk.

Összességében a szerző írásmódja tetszett; szerintem nagyon jól eltalálta a szereplők "hangját" is, gondolataik és szóhasználatuk jól elkülönült egymástól, viselkedésük hiteles volt, gondjaik életszerűek. A rövid fejezetek és a váltott szemszög miatt gyorsan lehetett haladni a kötettel, a figyelmem végig fenntartotta; az aktuálpolitika és a mutyizás jelenléte közéleti "hírkerülőként" sem zavart, szerencsére inkább csak a hatását éreztem a sorokon, nem azt, hogy meg szeretne téríteni...

A végén pedig így vagy úgy, de mindenki lelép...

[…] a kertkaput kilökve nekiment a kilencvenes évek magyar valóságának.

Nagyon valós. Nagyon mai. Nagyon magyar.

4,5/5

A kötetet beszerezhetitek többek között a Cser Kiadó oldalán!

2019-ben jelent meg magánkiadásban Cornelie C. G. alias Czank Nelli negyedik regénye: a Bármi megtörténhet; melyben az írónő a Tőle megszokott romantikus krimi helyett ezúttal a (portal) fantasy zsáneréhez nyúlt - számomra pedig abszolút letehetetlennek bizonyult!

Köszönöm szépen itt is az ismételt bizalmat Nelli!

Fülszöveg

Egy ​talpraesett, fiatal nő, egy fájdalmas csalódás és a megcsillanó remény egy új kezdetre.
Emily Joyce Montel San Francisco egy kellemes negyedében él szabadelvű festő barátjával. Az irigylésre méltó, fényűző élete csupán a látszat, jó ideje szabadulni akar a kilátástalan, érzelmileg kiüresedett kapcsolatból. Utolsónak szánt közös programjuk azonban balul sül el, a Golden Gate hídon átkelve autójuk balesetet szenved, és a vízbe zuhan.
Millie egy különös faluban ébred, egyedül. Az ott élők kedvesen fogadják, de a történtekre
ők sem tudnak magyarázattal szolgálni. Ahogy a maradni kényszerülő lány megismeri a
közösség múltját, mindennapjait, egy sor kérdés merül fel benne.
Hová tart a világ? Melyek az igazán fontos, mindenáron megőrizendő értékek? És főként
mit tegyen, ha soha nem térhet vissza a korábbi életébe?
Vajon teljesül a vágya? Megtalálja a szerelmet egy olyan társ oldalán, aki igazán figyel rá, és nem bonyolódik lépten-nyomon más kapcsolatokba?
Cornelie C. G. ezúttal egy olyan világba vezeti az olvasóit, ahol minden megtörténhet, és
meg is történik. Még az akadályokkal dacoló szerelem is.

 (...) – Mindig válassz a kedved szerint, hogy később ne kelljen megbánnod semmit.

Millie fontos döntésre szánja el magát kiégett, kiüresedett és cseppet sem egészséges párkapcsolatát illetően - végre elhatározza, hogy a tettek mezejére lép és végleg maga mögött hagyja párját és addigi életét. Egy utolsó közös utazás során azonban a sors közbeszól, Millie pedig balesetet szenved, és egy idegen világban tér magához...

A kezdeti sokkot követően Millie-vel együtt fedezhetjük fel és ismerhetjük meg az új világ kettéosztottságát; melyben a lakosság egyik fele a Birodalomban maradva, a 100%-os kontrollt eltűrve éli életét a legkorszerűbb technikai kütyük és technológiai áttörések korában; míg a többiek évtizedekkel ezelőtt maguk mögött hagyták ezt a fejlett és kényelmes, mégis korlátozásokkal teli életet és szabadon, a természettel összhangban, a nulláról kezdték el felépíteni új életüket... 

A cselekmény fő része Village-ben, a Birodalomhoz legközelebbi kis településen játszódik; melynek lakóit, életét, gazdaságát, vezetését és problémáit is első kézből ismerhetjük meg; miközben a metropoliszból épp itt tartózkodó orvos, Michael által a Birodalom előnyeit és hátrányait is feltérképezhetjük.

Nelli egy olyan történetet álmodott meg ebben a kötetben, mely egy könnyed, mégis elgondolkodtató romantikus utazásra hívja az olvasót, amiben jó elmerülni egy hosszú nap lezárásaként. Millie és Michael párosat nagyon szerettem, ahogy a falubeliek is gyorsan a szívemhez nőttek emberségükkel, nyitottságukkal és nyíltszívűségükkel. A karakterek validak, a felvonultatott társadalmi problémák és megosztottság valóságos, a modernizáció pozitívumai és árnyoldalai létezőek és életszerűek, a végkifejlettel kapcsolatban pedig volt egy ilyen sejtésem - de ez így volt szerintem tökéletes!

 – Míg szívem a tiéddel együtt dobban, itt leszek veled.

Az írónő írásmódja olvasmányos és gördülékeny, a leírásai képiesek, a szereplői élnek, az események kellő tempóban haladnak, a disztópikus-misztikus vonal szépen simul bele a történetbe. Nelli szokásához híven mély gondolatokkal, humorral, mértékletes és visszafogott romantikával fűszerezi meg a történetet, amiben bármi megtörténhet és meg is történik...

Kedvenc lett!
5/5

Nelli könyveit többek közt Nála is beszerezhetitek:

https://www.corneliecg.hu/uzlet/

Idén jelent meg a Park Kiadó gondozásában Donatella Di Pietrantonio: Törékeny ​kor c. lélektani fikciós kötete, mely a szerző ötödik regénye. Régóta szemezek az írónő könyveivel Anikó és Csaba véleményei miatt, de lehet, hogy nem ezzel a regényével kellett volna kezdenem az ismerkedést...

Most pedig valószínűleg egy elég megosztó vélemény következik, hiába aludtam rá egyet - előre elnézést azoktól, akik szerették...

Fülszöveg

A ​visszaadott lány című kötet szerzőjétől

„A Törékeny kor egy család története, melyet megbénít egy titok. Egy anya története, aki szinte levegőhöz sem jut szigorú apja és némaságba burkolózó lánya között. Egy olyan regény, amely a fájdalomról mesél, és közben gyógyít, mert aki írta, ismeri a szavak erejét és a sebek fájdalmát.
Ezért jelölöm a Strega-díjra.” Vittorio Lingiardi író, pszichológus

Milánó lezárásakor az egyetemista Amanda felszáll az utolsó vonatok egyikére, és visszamegy abba a Pescara melletti faluba, ahol felnőtt. Édesanyja, Lucia azonnal rájön, hogy valami megváltozott: lánya szeméből eltűnt a ragyogás, és mintha legszívesebben láthatatlanná válna, szinte meg sem szólal. Luciát megrémíti ez a hallgatás. Szeretné a lányát mindentől megóvni, de a család múltjától nem tudja.
Konok, idős földművelő apja és makacs lánya közé ékelődve Lucia megérti, hogy egyetlen öröksége a mély seb, melyet évtizedekkel korábban ejtettek rajta. Bonyolult kapcsolatainak hálójában rádöbben, hogy minden életszakasznak megvannak a maga félelmei és kihívásai, hogy szülő és gyerek egyaránt kiszolgáltatott és törékeny.

Donatella Di Pietrantonio nyers, szikár, érzelemgazdag regénye 2024-ben elnyerte Olaszország legrangosabb irodalmi elismerését, a Strega-díjat.

„A szabadsága iránti tiszteletből nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám. A határok kissé elmosódottak egy olyan bizonytalan anya számára, mint amilyen én vagyok. De a határozottabb szülők vajon minden pillanatban tudják, hogyan kell helyesen cselekedni?”

Donatella Di Pietrantonio az Abruzzo tartománybeli Pennében él, gyerekfogorvosként dolgozik. Első regénye, az Anyám, a folyó olaszul 2011-ben jelent meg, és Tropea-díjat kapott. Második regénye, a Bella mia (Szépségem) 2014-ben Brancati-díjban részesült. Törékeny kor című ötödik regénye 2024-ben elnyerte a Strega-díjat.

 Egyszer megkérdeztem tőle, hogyhogy ennyire gyengéd az unokájával. Mert nem a lányom, válaszolta. Én vagyok a lánya.

A történetet Lucia nézőpontjából követhetjük nyomon, aki elég vegyes érzéseket keltett bennem olvasás közben - bár ez lehet, hogy a számomra hiányzó részletek miatt alakult végül így...

Apja és lánya között lavírozva Lucia élete nem éppen egyszerű, inkább csak valószínűsíthetőek, mint érezhetőek az örökölt családi minták és traumák is, amiket cipelni kénytelen; ugyanakkor édesanyjáról és gyerekkoráról vajmi kevés érdemleges információt tudunk meg, pedig valószínűleg ez bennem is helyretett volna néhány dolgot, amit sokszor csak sejtetni engedett a szöveg, konkrétumokat viszont nem igazán kaptam... Értem én az elvárásokkal teli apafigurát, a Farkasfognál történt eset közösségi és személyes hatását és valamennyire anyja helyzetét is; mindezek ellenére viszont nem igazán tudtam a helyére illeszteni néhány puzzle darabkát vele kapcsolatban.
A Doralice-hoz való viszonya az után a bizonyos eset után konkrétan kiverte nálam a biztosítékot, egyszerűen nem tudtam felfogni, se elfogadni, se megbocsájtani a hozzáállásának vagy mondhatni inkább elfordulásának az okait; és ez számomra az egész történetre rányomta a bélyegét - főleg mivel a felnőtt hozzáállása is bicskanyitogató maradt a számomra...
A lányához fűződő kapcsolata szintén nonszensz volt, akár a támadás utáni reakcióját, akár a lánya állapotát veszem is figyelembe. Nyilván tudom, hogy sérült szülőnek általában sérül a gyermeke is, az öröklődő családi mintákban és azok hatásaiban abszolút hiszek, de valahogy ez a része sem lett kerek számomra a történetnek.

A Farkasfognál megtörtént bűncselekmény helyett én szívesebben olvastam volna arról, hogy milyen volt felnőni ebben a családban és zárt közösségben, mi okozott ekkora törést Lucia életében (merthogy erre sem kaptam logikus vagy érthető indokot), mi miatt lett nem kicsit fura viszonya férjével és lányával is - ezekre ugyanis én nem kaptam elfogadható választ a kötetből...

A szereplők számomra kétdimenziósak maradtak, nem kerültek hozzám közel, nem tudtam együttérezni velük, sem akár kicsit is megkedvelni őket. A történet nem volt kerek, hiányoztak szerintem fontos momentumok, az érzések átadása az olvasó felé, valami, ami közelebb hozta volna őket hozzám. A koronavírus jelenléte két mondat erejéig jelent meg, értelme sem volt megemlíteni sem (a molyos címkéről már ne is beszéljünk); de a régi medencébe beleesett állatot is csak felesleges szövegkitöltésnek éreztem....

 Nem tudja, hogy anyámnak meg kellett betegednie ahhoz, hogy pihenni tudjon. Korábban a férje nem hagyta nyugton, elvárta, hogy férfiként dolgozzon kinn a földeken, asszonyként a házban.

Összességében az alapsztori jó lehetett volna, de nem volt az; az érzelmeket, amiket ki kellett volna váltania belőlem, nem váltotta ki; a cselekmény logikátlan, sőt időnként hiteltelen és hihetetlen volt számomra; ráadásul az események és karakterek nem váltottak ki belőlem semmit azon kívül, hogy felidegesítettek; pedig nagyon akartam én ezt szeretni...

2,5/5

Sásdi Tamás véleményét a kötetről a Könyv-történeten olvashatjátok!

Tavaly jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában Mörk Leonóra: Cukrászbolt a narancsfához c. kötete, mely természetesen azonnal a kívánságlistámra is került - a 96. ÜKH-en pedig le is csaptam egy példányra és rögtön dedikáltattam is az írónővel!

Fülszöveg

 1664 ​decemberében üstökös tűnik fel az égen Amszterdam fölött. Az emberek riadtan találgatják, mit jövendöl: balszerencsét hoz-e, vagy azt ígéri, hogy a pestisjárvány sújtotta város lakóinak sorsa végre jobbra fordul.
A városháza előtt összegyűlt tömegben ámulva követi az égi jel útját Maaike, a tésztaműves lány is, aki egy fájdalmas csalódás után talált új otthonra a nagynénje házában. Kis boltjuk, A narancsfához címzett csemegesütöde egyaránt menedéket kínál a tél hidege és a szív fájdalmai ellen.
Miközben a város Szent Miklós ünnepére készül, és a levegőt betölti a spekulatius keksz fűszeres illata, új vásárló tűnik fel a cukrászboltban. Hendrik éveken át a Kelet-Indiai Társaság hajóorvosaként járta a világot Ázsiától Amerikáig, de egy súlyos betegség és egy váratlan örökség miatt úgy döntött, Amszterdamban kezd új életet. Először csak gyerekkora ízeit keresve nyit be a narancsfa jele alatti üzletbe, ám amikor egy előkelő páciense megbízásából nyomozni kezd egy mérgezéses eset ügyében, újra kereszteződnek útjaik Maaikéval. El tudják-e feledtetni egymással a múltat? És valóban erősebb-e a szeretet a halálnál?
A kötet különlegessége, hogy a 17. századi Hollandiába vezető történetet a holland aranykor ma is elkészíthető, kedvenc süteményreceptjei egészítik ki, az almás pitétől a marcipángyümölcsön és a palacsintán át a szirupos ostyáig.

 (...) mi más a szeretet, mint a tudat, hogy bánthatnálak, de nem teszem?

Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon szeretem az olyan történeteket, amiket egyszerűen jól esik olvasni, amiben elmerülhetek egy hosszú nap után, amik szimplán csak simogatják a lelkemet - Mörk Leonóra regényei pedig pont ilyenek a számomra! Mindegy, hogy szomorú vagy stresszes, feszült vagy ingerlékeny, nyűgös vagy épp felspannolt vagyok; az Ő könyveiben mindig megtalálom azt a nyugalmat és békét, amire ilyenkor mindennél nagyobb szükségem van - most sem történt ez másképp...

A 17. századi Hollandiába utaztam már az írónővel a Törött tulipánok és a Szentjánosfű c. kötetei által és mindkettőt nagyon szerettem; így kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba és keltem útra vele ismét, ezúttal Maaikéval és Hendrikkel az oldalamon...

Főszereplőink jelenét és múltját váltott szemszögekből ismerhetjük meg, ezúttal nem két idősíkon haladva, hanem visszaemlékezések által bemutatva; melyekből lassan az is körvonalazódik előttünk, hogy Maaike és Hendrik is menekülnek: a múltjuktól, az érzéseiktől és időnként önmaguktól... 

Korhű utalások és történelmi kitekintések révén felfedezhetjük a holland aranykort, magunkévá tehetjük az amszterdami életérzést, áthajózhatunk tengeren és óceánon, átvészelhetjük a nagy pestisjárványt és túlélhetjük a sárgalázat, betekintést nyerhetünk egy frízföldi szekta mindennapjaiba és titkaiba, felismerhetjük a gyilkos sisakvirágot, keverhetünk pitetésztát és orvosságot, belekóstolhatunk az első igazi kávénkba és néhány tradicionális édességbe...

Váratlanul érte az egyszerre félelmetes és túl boldog felismerés, hogy tegnap még tudott volna a lány nélkül élni. Ma már nem.

A Cukrászbolt a narancsfához egy gyönyörűen megírt romantikus történet, amit átitat a spekulatius, a fahéj, a szegfűszeg, a kávé és a fűszerek illata; a frissen kisült sütemények íze; az ünnep és a szeretet érzése; az újrakezdés bizonyossága - mi pedig legszívesebben azonnal útrakelnénk és megkeresnénk ezt a Nes utcai, narancsfához címzett sütödét...

A végén lévő recepteket mindenképpen ki fogom próbálni!
Kedvenc lett!
5/5

Sásdi Tamás véleményét a kötetről a Könyv-történeten olvashatjátok!

2020-ban jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában a Különleges sorsok - Regényes életek kiadói sorozat részeként Caroline Bernard: Frida ​Kahlo és az élet színei c. regényes életrajzi kötete, mely már jó ideje a kívánságlistámon csücsült. 

Frida Kahlo életét és művészetét ugyan eddig nem ismertem (bár a leírások alapján minden képére rákerestem a neten), de szívesen olvasok női sorsokról és erős nőkről is, így mindenképpen sorra akartam keríteni ezt a regényt - ahogy egyébként ennek a kiadói sorozatnak jó pár kötetét is.

Fülszöveg

Mexikó, 1925.

A tizenhét éves Frida orvos akar lenni, de egy súlyos buszbaleset meghiúsítja a továbbtanulásról szőtt álmait. A lábadozás keserves hónapjai alatt talál rá a festészetre, és a szárnypróbálgatásai, első festményei teszik elviselhetővé számára a testi korlátok és a fájdalom elfogadását. Beleszeret Diego Rivera festőfejedelembe, akit lenyűgöz a lány vad tehetsége. Összeházasodnak, és a kor ünnepelt párjaként élnek a szabados erkölcsű művészvilágban.

Szerelmük azonban nem örökkévaló. A csalódott Frida a válás után számtalan nagyvárosban megfordul, együtt éjszakázik a huszadik század hírességeivel. S miközben élete csúcspontjára, a művészete kiteljesedéséhez ér, a várt boldogság helyett a Diego utáni keserű sóvárgás hatja át. Szerelem és halál, élet és halál kettőssége kíséri végig a különleges szimbólumrendszert teremtő munkásságát.

 – Te tudod, hogy nem félek tőled. A halál az élet része. De amíg tehetem, a fenébe is, élvezni akarom az életet!

Frida karaktere számomra a megtestesült NŐ volt, még úgy is, hogy nagyon sok gondolatával és tettével abszolút nem értettem egyet. Hihetetlen, hogy mennyi testi és lelki szenvedésen ment keresztül rövid élete során, mégis eléggé hitt magában és nem adta fel az álmait - sem a művészetben, sem a szerelemben -; volt ereje és hite meglátni az élet szépségeit, maradandót teremteni a jövőnek és érzelmi támaszt nyújtani a nőknek a művészete által. Volt bátorsága önmagát adni, forradalmit alkotni, kilépni a megszokottból és a "megengedettből"; miközben időnként szó szerint darabjaira hullott és kezdhette magát újra és újra összerakni...

 Csak egyvalamiben volt egészen biztos: meg kell maradnia önmagának.

Gyermekkori betegsége és fiatalkori balesete erősen rányomta bélyegét az életére és a testére, édesanyjával való kapcsolata és barátjával való szakítása pedig még mélyebbre taszította őt lelkileg - ő viszont édesapja segítségével a festészet által főnixként újjáéledve teremtette újra önmagát. Megismerte és elfogadta az új Fridát, művészete lett a terápiája és menedéke, mely új célt és álmokat adott életének. Frida a festményein keresztül dolgozta fel az őt ért traumákat, mutatta meg boldogságát és fájdalmát, adta át érzéseit és érzelmeit a világnak. Sok esetben valami számára fontosnak a végét vagy kezdetét jelenítették meg a művei; miközben önmaga keresése, identitása és mexikóisága is központi szerepet kaptak.

A festészet kapcsán került kapcsolatba a híres Diego Rivera-val is, akibe szinte első látásra beleszeretett, viszont a vele kötött házassága nem éppen úgy alakult, ahogy ő azt elképzelte - Diego csapodár volt, hűtlensége nem ismert határokat, ráadásul több vetélésen is keresztülment az évek során, és a festés is időről időre távolabb került tőle. Két szenvedélye Diego és a festészet voltak, melyek hol teljesen egymásba fonódtak, hol "egymással versengve" kerültek élete középpontjába. 

Frida megküzdése élete nehézségeivel példaértékű, bár véleményem szerint nem mindig a legjobb utat választotta magának, többször eléggé meg is döbbentem a döntésein - gondolok itt pl. a magyar származású Nicholas Muray híres fényképésszel való viszonyára, melyben hihetetlenül sajnáltam Nick-et -, de abszolút nem ítélkezem, nem tudni egy-egy életesemény mit hoz ki belőlünk...

Beszéltem a halállal, és közöltem vele, hogy velem még nem számolhat.

Caroline Bernard stílusa olvasmányos, az olvasással gyorsan és gördülékenyen haladtam, a leírásai képiesek, a szereplői élnek, az események kellően bemutatottak voltak. A történelmi és politikai kitekintések nem voltak szárazak vagy unalmasak, sehol nem éreztem üresjáratot vagy felesleges gondolatot; sőt, jó volt kicsit megismerkedni Mexikóval és a mexikói életérzéssel, a forradalmi eszmékkel és a társadalmi különbségekkel; miközben kibontakozott előttem egy nem mindennapi nő élete, művészete, története...

Első könyvem volt a szerzőtől, de biztosan nem az utolsó!
5/5

Sásdi Tamás véleményét a kötetről a Könyv-történeten olvashatjátok!

2023-ban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában Elisa Shua Dusapin: Tél ​Szokcsóban c. kisregénye, mely egy rövid betekintés a koreai hétköznapokba és egy francia-koreai fiatal lány mindennapjaiba, aki saját magát és a boldogságát keresi, bár még ő maga sem igazán tudja, mi tenné vagy tehetné őt boldoggá…

Itt is köszönöm szépen a bizalmat és a kötetet a PesTextnek és a Magvető kiadónak!

Fülszöveg

Szokcso tengerparti kisváros Dél-Koreában, az észak-koreai határhoz közel. Az üdülési szezonon kívül néptelen, álmos panzióba egy francia képregényrajzoló érkezik, aki titokzatos személyiségével és szokatlan viselkedésével felkelti a panzióban dolgozó fiatal lány érdeklődését. Különös kapcsolat alakul ki a két idegen között, akik a beszélgetéseik során épp annyit mutatnak meg magukból, hogy elkerüljék a további intimitást. Miközben számos részletet tudunk meg a szokcsói halpiac ízeiről és a koreai ételek elkészítésének technikáiról, a regény csupán félszavakkal, mégis hatásosan érzékelteti a szereplők érzelmeit, a határvidék fenyegetését vagy a dél-koreai szépségkultusz visszásságait. Elisa Shua Dusapin regénye feszült, minden érzékre ható mestermű elhallgatásról, szenvedélyről, kultúrák közötti különbségekről.

– Az ember mindig azt hiszi, hogy van ideje.
– Még huszonöt sem vagyok.
– Hát éppen ez az.

Történetünk helyszíne egy dél-koreai kis tengerparti üdülőhely, melyet a téli sivárság csak még komorabbá tesz, nem beszélve az észak-koreai hangulatról, mely erősen rányomja bélyegét a kötet hangulatára még úgy is, hogy csak egy-egy részlet vagy esemény erejéig kerül említésre.

Névtelen narrátorunkkal sajnos nem sikerült azonosulnom, mert bár identitáskeresését átéreztem, mégis végig kívülállónak éreztem magam olvasás közben. Nem igazán engedett magához közel, hiába az ő szemszögén keresztül láttuk a történéseket, valahogy mégis ott volt köztünk az a három lépés távolság, mely megakadályozta, hogy megértsem mit érez és miért érzi azt, inkább csak benyomásaim voltak vele kapcsolatban.
Anyjával való kapcsolata erősen toxikus, melyhez még egy evészavar is társult, de egyszerűen annyira furcsán és távolságtartóan jártak fejében a gondolatok ezekről, hogy hiába nyilvávaló a kettő közötti összefüggés, hiába tudom, hogy összefüggenek, egyszerűen nem sikerült összekapcsolnom őket még fél gondolatával sem – valahogy mintha csak mindkét problémáról egy-egy képkocka villant volna fel egy diavetítőn, látható összefüggés nélkül; ez pedig eléggé zavart.
Kerrand karaktere sem teljesen tiszta előttem, valami szürke és baljós felhőn át láttam mindvégig, szinte vártam, hogy valami sötét titok kerüljön napvilágra vele kapcsolatban, de nem, hogy jobban megismertem volna, inkább csak még távolabbi lett számomra a személye…

A kisregény fő témái még a kulturális különbségek, azok sokszínűsége és az a szakadék, mely a különböző kultúrákat elválasztja; a szépségkultusz szürreális elvárásai az egyénnel szemben; a koreai konyha jellegzetességei; a kimondatlan vágyak és álmok utáni sóvárgás – mindezeket pedig pillanatképekként mutatja be nekünk a szerző, melyek sem a múltba, sem a jövőbe nem engednek betekintést.

– A mesék szomorúak – mondtam.
– Nem, nem mindegyik.
– De igen, az összes koreai mese szomorú. Olvassa csak el őket.

A szerző írásmódja mindezek ellenére tetszett, a leírásai képiesek voltak, a felvonultatott társadalmi és egyéni problémák fontosak; a kötet tartalma és üzenete pedig minden olvasóban mást és mást fog kiváltani véleményem szerint, inkább gondolatébresztőként funkcionálva konkrét mondanivaló helyett…
Összességében azoknak ajánlom, akiket érdekelnek a koreai mindennapok és gasztronómia; akik szeretik a rövid, lírai történeteket; akik a kész válaszok helyett szeretik továbbgondolni magukban az eseményeket; és nem zavarja őket, ha nem igazán tudják megismerni a szereplőket.

3,5/5

A kötetet többek közt itt is beszerezhetitek!