Szerb Antal - Utas és holdvilág
Harmadik közös olvasás Sásdi Tamással
A kötet több, mint 2 éve került a polcomra egy nagyobb Helikon Zsebkönyves rendelés apropóján, amit a klasszikus zsánerű olvasmányaim bővítése céljából adtam le egy akció keretein belül.
Szerb Antal: Utas és holdvilág c. regénye 1937-ben jelent meg először; és eddig a moly.hu adatai szerint 54 kiadást élt meg. A figyelmemet főként a nagyon is megosztó értékeléseivel keltette fel - és én is hasonló érzésekkel zártam ezt a klasszikus, filozofikus kötetet...
Fülszöveg
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.
Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
Az Utas és holdvilág abszolút komfortzónámon kívüli olvasmánynak bizonyult, az elején mégis elég pozitív benyomásom volt a történetről és a szerző írásmódjáról, ami nagyjából a kötet feléig ki is tartott. A kezdeti lelkesedésem viszont a szereplők jobban megismerésével és belső monológjaiknak egyre többszöri felbukkanásával egyenes arányban csökkent...
A nagy életigazságok és filozofikus gondolatok mellett, amik elgondolkoztattak, hatottak rám és abszolút éreztem valóságalapjukat; nem tudok elsiklani a sztori valahol szappanoperába illő, lelki sérültek gyülekezetének panaszkodásaiba fúló irányváltásába, amivel rendesen meggyűlt a bajom olvasás közben - sajnos a vége felé közeledve egyre inkább irritált az összes karakter összes siráma és logikátlan, végletes reakcióik.
A kötet szereplői hihetetlenül idegesítőek és lelkileg katasztrofálisan sérültek voltak egytől egyig, a váltott szemszögnek köszönhetően pedig mi is eret vághatunk magunkon a sok nyavalygás, pesszimizmus, életuntság, és önsajnálat következtében. Érzelmi életük egy vicc volt, reakcióikra pedig szavaim sincsenek. Számomra Mihály és Erzsi kapcsolata leginkább megfelelési kényszer szülte házasságnak tűnt, és akárhogy gondolkodom rajta, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ők ketten miért vagy hogyan keveredtek össze és mi alapján gondolták azt, hogy nekik össze kell házasodniuk, mikor sem vágyaik, sem álmaik, sem gondolataik nem voltak közösek - és szinte abszolút nem is ismerték a másikat. Mihály egy rögeszmés, akaratgyenge, önállótlan idióta, aki elég messze jár a realitástól és az ember elgondolkozik, hogy maradt ez életben ennyi éven át... Erzsire szavaim nincsenek, a nők megszégyenítése az egész karakter! Ulpius Tamás és Ulpius Éva teljes mértékben degeneráltak voltak, a szó legklasszikusabb értelmében. Sem ők maguk, sem a felfogásuk, sem a reakcióik, sem a gondolkodásuk nem volt normális, a kapcsolatukról pedig már ne is beszéljünk... Még Szepetneki, a nagy szélhámos és Ervin, a megtért "bárány" voltak a legpozitívabb karakterek, de ők meg végig semlegesek voltak számomra...
Mi a civilizációtól már olyan nagyszerű lelki apparátust kapunk készen, hogy életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk.
Olaszország leírásai, az utazások és tájak bemutatása tetszett, az írói stílus könnyed, olvasmányos, a karakterépítés számomra groteszk. A sorok közti mondanivaló és a "nagy igazságok" jól bele lettek építve a történetbe, ám ez a kitekert szereplőgárda a valóságtól elég elrugaszkodottnak tűnt. A vallási és vallástörténeti elemek nem túlzóak, az életuntság és depresszív hangulat valahogy ettől lett kerekebb számomra.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, le tudtam vonni a megfelelő konzekvenciát a sztoriból, elmélkedésre késztetett és hihetetlen módon fel is dühített a kötet, mert szerettem olvasni, ám ezek a karakterek rendesen levettek az életről...
Ajánlom annak, aki szeret kicsit elmerülni és elgondolkozni az életről, el tud vonatkoztatni a szereplőktől és nem munkál benne depresszió vagy halálvágy...
Biztos, hogy olvasok még a szerzőtől, de ezt az élményt még ki kell pihennem előtte...
3,5/5
Sásdi Tamás véleményét itt találjátok ;)
