Tapodi Brigitta a tavalyi évem egyik nagy felfedezettje, aki A hajtű c. kötetével teljesen levett a lábamról, így nem volt kérdés, hogy olvasni fogok még Tőle. Az Amit örökül kapsz az írónő harmadik önálló kötete, mely 2022-ben jelent meg a Szeléné gondozásában, de novelláival több antológiában is találkozhattok.

Az Amit örökül kapsz egy nehéz témákat és mély érzéseket felvonultató családregény, ami mélyen megérintett és egy kicsit össze is tört, én mégis jóleső érzéssel merültem el a történetben...

Fülszöveg

Emlékezz! Gyógyulj!
Vajon a tárgyak által megismerhető egy ember életútja?
Vajon az emlékek felidézése képes begyógyítani a régi sebeket?
Megoldást jelent-e a menekülés, ha közben utolér a múlt?
Sófalvi Réka gyógytornász a festői szépségű Dunakanyarban él a családjával. Hosszas vívódás után rászánja magát, hogy elhozza demenciában szenvedő édesapját a szülőföldjéről, Erdélyből. A döntését követően egymásra kölcsönösen kiható események sora veszi kezdetét. Kristóf, a fiatal versenysportoló motorcsónak-balesetet szenved és Réka végzi a rehabilitációját. Közben az édesapja múltjából felbukkan egy kulcsfontosságú tárgyi emlék, melynek rejtekéből újabbak látnak napvilágot.
Ahogy megelevenedik és szárnyat bont a múlt, úgy kel életre a család feldolgozandó, egyéni történelme…

A múlt árnyéka hosszú karjával átnyúlt a jelenbe, megragadott és menthetetlenül szembesített a valósággal: nem menekülsz, amíg szembe nem nézel vele.

Az alaptörténetet a demens apával és annak lányával, aki nehezen tudja elfogadni a kialakult helyzetet abszolút átéreztem, miközben valószínűleg jobban és könnyebben el is fogadtam, mint a kötet néhány olvasója, akik nem értették és véleményükben nehezményezték is, hogy Réka, mint segítő hivatást választott ember, miért nem tudja alkalmazni a tudását saját magára és édesapjára nézve, és hogyan tud ő akkor így embereken segíteni, ha magukon sem tud... A válasz pedig egyszerű: amíg Te ezt nem élted át, addig Te ezt nem is fogod megérteni - én viszont átéltem és éppen ezért megértem...
Ez nagyjából egyébként olyan, hogy egy hasonlattal éljek, mint mikor a gyermekes szülők felháborodnak, hogy akinek nincs gyereke, az ne akarja megmondani, hogyan is kell(ene) nevelnie és különben is milyen jogon ítéli őt meg olyan ember, akinek semmi valós tapasztalata nincs adott dologban - ez pedig itt is hatványozottan igaz. Amíg Te nem kerültél ilyen helyzetbe, ne is alkoss véleményt arról, hogy szerinted ezt hogyan is kell(ene) megoldani, mit is kell(ene) érezni vagy hogyan is kell(ene) hozzáállni... Mert nem tudod, mert nem élted át és mert halványlila gőzöd sincs, hogy Te ezt hogy reagálnád le, amíg ebbe a helyzetbe nem kerülsz...
A témában én duplán érintett vagyok: egyrészt Édesapám idén már hatodik éve, hogy nem lehet köztünk, ami számomra még mindig hihetetlen és a mai napig felfoghatatlan, ráadásul az utolsó évében végbemenő testi és szellemi hanyatlását senkinek sem kívánnám - amikor Édesapám beteg volt és kórházba került, hetekig csak az osztály ajtaja előtt szobroztam és egyszerűen nem tudtam bemenni, mert nem bírtam elviselni, hogy nem tudok rajta segíteni és nem bírtam az én életerős Édesapám így, szenvedve látni... Egy ilyen helyzetben Te sem leszel erős...
Másrészt jó néhány évig dolgoztam ápolónőként, egy ideig főként demensekkel. Láttam, hallottam és át is éltem milyen, mikor egy szülő nem ismeri meg a gyermekét; mikor a demencia mellé agresszió vagy épp félelem társul; mikor a család szíve a szemünk láttára, a fülünk hallatára és velünk együtt hullik darabokra...
Szóval kérlek, ne ítélkezz, mert nem tudhatod...

– Végül mindig az számít igazán, az épül be vagy marad meg bennünk, ami így vagy úgy, de hatással van ránk… 

A történet egy apáról és annak lányáról, akik az évek alatt eltávolodtak egymástól, hogy velünk együtt és előttünk találjanak újra egymásra, nagyon megérintett. Tárgyról tárgyra, lépésről lépésre kerülünk közelebb hozzájuk, miközben megelevenednek előttünk az apa, Attila meséi: Erdély és történelmének egy része, a háborúban átélt szörnyű emlékek, a gyökerekhez való ragaszkodás, a családi összetartás és összetartozás, a múlt, a szeretet, az elfogadás és végül a megnyugvás...

Réka és családja, Kristóf balesete és gyógyulása, a Duna-kanyar meghitt menedéke melegséggel töltöttek el, miközben velük együtt gyógyultam, éreztem, lélegeztem, emlékeztem és szerettem...

Összességében egy érzelmi hullámvölgyeket keltő, érzésekkel és gondolatokkal teli, fájdalmasan csodálatos történetet kaptam, ami a szívem széttépte, hogy aztán újból összerakja...
Brigi hihetetlenül jól bánik a szavakkal, az írásmódja és stílusa gördülékeny és gyönyörű, a cselekmény valósághű és hiteles, a karakterek jól felépítettek és szerethetőek, a történet pedig visz magával...

Köszönöm ezt a csodát!
5/5