Idén nyáron jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában Mörk Leonóra: Szentjánosfű c. történelmi romantikus regénye, melybe első látásra szerelmes lettem, a Könyvfesztiválon pedig egy dedikált példányt be is szereztem!

Eddig az írónő két kötetét olvastam: a Törött tulipánokról instámon, a Ködkirálynőről itt a blogon is, illetve mindkettőről a molyon olvashatjátok a véleményem.

Leonóra stílusát már az első Tőle olvasott kötetben nagyon megszerettem! Az írásmódja gyönyörű, a leírásai megelevenednek előttem - egyszerűen jól esik olvasni, ahogy ír; távoli tájakra és időkbe utazni Vele és a szereplőivel, részese lenni a történetnek...

 Az elmúlt időszakban 7 könyvét be is szereztem - Sásdi Tamással pedig a napokban a Szentjánosfüvet közösen el is olvastuk ;)

Fülszöveg

1634, ​Hollandia. A távoli fríz sziget, Vlieland lakói a nyári napforduló megünneplésére készülődnek. Itt találkozik a szentivánéji forgatagban a fiatal lány, Aelke, és Johannes, a festő, aki egy gyerekkori súlyos betegség miatt csak úgy szignálja a képeit: a néma Jan. Mire eljön a hajnal, a lány megtanulja, hogy beszélni lehet szavak nélkül is, ahogyan hallani sem csak a fülével hall az ember. Ám a fiút Amszterdamba, majd Londonba szólítja a munkája, és mire visszatér a szigetre, Aelke már egy gazdag nemesúr felesége.
A leányt férje egy várárokkal körülvett, régi udvarházba viszi haza, ahol fenyegető portrék függnek a falon, és ahol a személyzeten kívül nem lakik más, csak a férfi zárkózott édesanyja. Aelke maga is súlyos titkokat őriz, és ha boldogulni akar új környezetében, nagyon hamar fel kell nőnie. Amikor a véletlen újra összehozza Jannal, a lányban felébred a gyanú, hogy a sorsát ismeretlen erők alakítják. De ki lehet az, aki átvette az irányítást az élete fölött? És vajon mi a célja?

MÖRK LEONÓRA író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. Regényeiben nem elégszik meg azzal, hogy elmesél egy magával ragadó történetet, hanem izgalmas kultúrtörténeti kalandozásra is hívja olvasóit. A holland aranykorban játszódó Szentjánosfű a tizenegyedik könyve.

Csak azzal nem számolt, hogy a lezáratlan múlt tovább kísérti az embert. Hogy a félig nyitva hagyott ajtót vagy ki kell nyitni és belépni rajta, vagy végképp becsukni.

Történetünk főként a 17. századi Hollandiában játszódik, ahol a holland aranykorba kaphatunk némi betekintést, miközben a szerelem és a festészet összefonódik egymással. Az írónő által megteremtett korrajz mindig magával ragad, a háborús vagy épp művészettel kapcsolatos információk gyönyörűen vannak beleszőve a történetbe, a romantikus szál mindvégig finoman, diszkréten van jelen, mindezekből pedig egy örömmel és bánattal teli, csodaszép történet bontakozik ki, mely rögtön megérinti az olvasót.

Egy kis fríz szigeten, Vlielanden indulnak útjukra az események, melyek szereplőink sorsát gyökeresen megváltoztatják és olyan nehézségekkel kerülnek szembe, melyekre egyikük sincs felkészülve és amelyek további próbatételek elé állítják őket és szerelmüket...

Aelke nagyon nem lett a szívem csücske, számomra egy elkényeztetett, naiv kis bakfis volt, akivel végig nem sikerült szimpatizálnom vagy azonosulnom - mindezek ellenére viszont ez a történet vele és így volt tökéletes!
Jan és Wijbrandus közel kerültek hozzám, mindkettejükben láttam és éreztem azt a szeretet és boldogság utáni vágyat, mely szívüket vezérelte. Jan a maga egyszerűségével, általános optimizmusával, mellyel kezdetben az életéhez állt, a megpróbáltatások sorával, amikkel meg kellett küzdenie élete során és amelyek folyamatosan az útjába kerültek az események előrehaladtával - egy szerethető és tisztaszívű férfi maradt mindvégig számomra. Wijbrandust Aelke-vel ellentétben nem találtam birtoklónak, de szívtelennek vagy kegyetlennek sem, sőt, nagyon sajnáltam őt, mert abszolút hétköznapi vágyai és álmai, boldogságra való törekvése már rég megpecsételődött, ráadásul az ő tudta nélkül... Aelke felé irányuló érzései, viszolygása számomra még szerethetőbbé tette az ő karakterét és abszolút alaptalannak éreztem azt az ellenszenvet, majd közömbösséget, mellyel felé fordult, miközben a férfi a csillagokat is lehozta volna neki az égről, a lány pedig még egy hangyányi esélyt sem adott számára...

(,,,) a szerelem két embernek abból a kölcsönös felismeréséből fakad, hogy ők ketten ugyanannak az egésznek a két fele. Hogy ők olyanok, mint a régi korok gömbemberei, akik egy személyben voltak férfiak és nők, ám a kegyetlen istenek kettévágták őket, és azóta mindketten sóvárogva keresik a másik felüket. Azt, akivel újra egésznek érezhetik magukat.

Összességében egy érzelmi hullámvasút volt a kötet, mely felemelt, hogy utána széttörjön, majd ismét összerakjon... Karaktereink valósághűek és hitelesek, a legkisebb szereppel rendelkező szereplőink is jól kidolgozottak, könnyen azonosulhatunk vagy épp ellenszenvezhetünk velük. Az események haladnak, a cselekmény mindig tartogat számunkra valamit, a végén pedig azt is megtudhatjuk, hogy ki mozgatja a szálakat valójában...

Nagyon szerettem!
5/5

Tamás véleményét itt olvashatjátok!